Peter Gabriel: New Blood | Ha azt vesszük, hogy a Genesis egykori alapítója, énekese, fuvolása és - olykor ütőse -, Peter Gabriel szólókarrierjét tekintve szinte kirobbanthatatlan volt egy ideig a slágerlisták élmezőnyéből, majd az utóbbi években szinte direkt vonul onnan vissza, előre látható az új „New Blood” című lemez végkimenetele, de egyben a sikere is garantálható.
Hol van már a 80-as évek második felében oly nagyon kedvelt Peter Gabriel, amikor a populáris szcéna élmezőnyébe tartozott és söpört be minden egyes kapható díjat, amit zenész megkaphatott? Hol van már a „Sladgehammer” vagy a „Big Time” táncra hívó ritmus- és dallamvilága és hát hol van már a slágerlista maga? Na, de kinek kell, ha ettől még jó egy zene?
Peter Gabriel vadiúj lemeze, egy újabb kísérlet a zenével, amit tulajdonképpen már meg is szokhattunk tőle, mely hát csöppet sem újkeltű.
Gabriel a kísérletezést anno már a 70-es években elkezdte a Genesis frontembereként, amit 1975-ben egy egészen különlegesen magas szintre emelt a legendás „The Lamb Lies Down On Broadway” című duplalemezzel, amit tulajdonképpen ő írt az elejétől a végéig. Hasonlóan nagy falat volt a Pink Floyd életében a „The Wall” (A fal), amit tulajdonképpen Roger Waters-nek adnak szőröstől-bőröstől. Mivel a lemez megjelenése után Gabriel ki is lépett a Genesis-ből, kicsit rémülten bambultak maguk elé a rajongók, nem sejtve, mi várható azok után a zenekartól és kedvenc énekesüktől. A Genesis néhány kiváló év után, Phil Collins elvi visszavonulása után, mára tulajdonképpen nem nagyon létezik, míg Gabriel megállás nélkül ontja magából a szó szoros értelembe vett „zenét”.
Birdy
Szólókarrierje maga volt a varázslat, amelybe nagyon-nagyon sok minden belefért, elviselve olykor a kritikus hangokat is, bár abban mindenki egyetértett, hogy ha Gabriel valamit csinál, akkor az különleges élmény, akármi is lesz az. Például emlékezetes, hogy legsikeresebb albuma, a „So” előtt, azaz 1986 előtt egy évvel készített a kiváló rendező Alan Parker (A fal, Lángoló Mississippi, Angyalszív, Evita) felkérésére filmzenét. A film egy kultikus darab, a William Wharton regényének adaptációjaként forgatott „Birdy” (Madárka) volt (ebben a filmben játszotta első főszerepét Nicolas Cage), amelyhez Gabriel tulajdonképpen saját dalainak instrumentális, megreformált változatait adta le, és ez zseniális hatással volt a kész filmre, mint ahogy az ő zenei pályáját is befolyásolta, hiszen ezzel mintegy kinyílt a zenei kísérletek kimeríthetetlen tára. Mivel 1986-ban minden zenei díjat bezsebelt a „Sladgehammer”, a „Don’t Give Up” és a „Big Time”-ért, karrierjének azon területére koncentrálhatott, ami igazán érdekelte. Megalapította kiadóját a Real World-öt, amely a világ minden tájáról vadászta és gyűjtötte össze a tehetségeket, majd adta mindenkinek a tudtára, hogy nem csak a kommersz, minden csapból folyó minimális zenei értékeket képviselő hang létezik, hanem a kultúrák sokszínűsége, az elfogadás, a nyitottságot hirdette, majd ennek eredményeként érkezett el az újabb kísérlet 1989-ben.
Passion
1989-ben nem más, mint Martin Scorsese bízta meg az akkoriban vallásos körökben hatalmas botrányt kirobbantó „The Last Temptation Of Christ - Passion” (Krisztus utolsó megkísértése) című filmjének zenei munkálataira. A monumentális munkába bevonta a világ minden tájáról barátaivá vált zenészkollegáit, mint például Mahmud Tabrizi-Zadeht, Nusrat Fateh Ali Khant, Youssou N'Dourt és Baaba Malt. Ebben a munkájában is találhattunk egy-két Peter Gabriel-dal átdolgozást, de ekkor már a zenei sokszínűség és kulturális nyitottság volt a legszembetűnőbb. Briliáns filmhez, briliáns zene.
Hogy miért is írtam le mindezt? Nos, azt akartam kiemelni, hogy Peter Gabriel mennyire nem szívesen állt be soha a sorba, és míg néhány kortársa minden követ megmozgatva kapar mind a mai napig, hogy talpon maradhasson, ő intelligensen elállt az útból és a saját világában próbált érvényesülni.
New Blood
A 2011-es „New Blood” című lemez is azt bizonyítja, érdemes visszanyúlni a régebbi dalokhoz és kicsit újra fogalmazni azokat. Ebben az esetben kicsit érdemes ismét visszább pillantani, hiszen Gabriel 2010-ben kiadott „Scratch My Back” című lemezén egy újabb hangzást próbált megvalósítani, miszerint a dalokat elektronika és ütősök nélkül, zongorával és néhol szimfónikus nagyzenekarral adja elő. A „Scratch My Back” még más előadók dalainak feldolgozását tartalmazta, így hallhattunk David Bowie, Neil Young, Paul Simon, Talking Heads vagy Radiohead dalokat.
A 2011-es „New Blood” ezzel szemben már saját dalokat dolgoz fel, szintén elektronika és dob nélküli, szimfónikus változatban. Újra találkozhatunk a már a „Birdy” (Madárka) című filmben feldolgozott „San Jacinto”-val, de Melanie Gabriellel elénekli a 2000-ben megjelent „OVO” című lemezről a „Downside Up” című dalt, majdhogynem angyali háttérrel. A lemez nyugtató és csodálatos. Kifejezetten érdekes, hogy Gabriel olykor nyugtalanító zenéjére milyen jótékony hatással van a vészjósló ütősök hiánya, valamint a kellemesen búgó fúvósok váltakozása, szimbiózisa a vonósokkal, vagy éppenséggel a rekedtes énekkel.
Ha már szó esett a ’86-os legsikeresebb és legnépszerűbb lemezről a „So”-ról, említsük meg, hogy a „New Blood”-on is képviseltetve van, méghozzá olyan dalokkal, mint az „In Your Eyes”, a „Red Rain”, a „Don’t Give Up” vagy a zseniális „Mercy Street”, amelynél jobb és szebb dalt ritkán hallhatunk.
A lemez talán legfurcsább feldolgozása az utolsó nagy dalsikerét hozó, klipdíjakat nyerő „Digging In The Dirt”, amelyben azonban remek éneket hallhatunk, de teljesen elveszti a dal azt a jellegét, amely anno sikerre vitte. A dinamikája máshova helyeződött és bár ütősök hiányában nehéz ugyanazt a hangzást hozni, a dalt sajnos tényleg csak a két énekhang menti meg. Az utána következő „The Nest That Sailed The Sky” már szintén erre a műfajra született. Gyönyörű harmónia, amit nem lehet nem szeretni.
A 13. dalt a természet alkotta, és „ő” is adja elő. Reméljük, még sokáig hallhatjuk ebben a tisztaságában. A „dal” címe „A Quiet Moment”.
A lemezt végül egy klasszikus Peter Gabriel dal zárja, a „Solsbury Hill”, amit szintén nagyon szerethetünk.
Akinek szerencséje van, dupla speciel edition kiadásban szerzi meg a lemezt, így meghallgathatja a dalokat akár instrumentális, ének nélküli változatban is - na jó a Wim Venders rendezte "Világ végéig" című filmből ismert "Blood Of Eden"-t azért énekkel is meg lehet hallgatni. Legyen szerencsénk!
Stone Sour: The House of Gold & Bones - Part 2 | Corey Taylor sideprojectje, amely időközben főállású zenekarrá nőtte ki magát, befejezte eddigi legnagyobb horderejű munkáját, amely a dupla konceptalbum második felével vált teljessé. Megérte ennyit belefeccölni? Tovább
Wattican Punk Ballet: Playground | Az idei év nagy újdonsága amellett, hogy az A38 Hajó 10. születésnapját ünnepli, hogy az NKA-val közösen megjelentettek két lemezt. Ezek közül a Wattican Punk Ballet albuma már CD formátumban is elkészült, bemutatójára pedig az előzetes tervekkel szemben május 9-én az Akváriumban kerül majd sor. Tovább
Tavaly jelent meg Frenk harmadik nagylemeze, a Minden Ellen. A dalok nem igazán lázadóak, inkább a beletörődés hatja át őket. A Minden ellen tökéletesen illeszkedik Frenk eddigi munkásságába. Tovább
Ákos: Veled utazom | Meghallgattuk Ákos új maxiját: a „Veled utazom” c. remixgyűjteményt. A címadó dal eredetileg a „2084” című albumon jelent meg, és most az új kiadványon 8 verzióban bólogathatunk rá. Bólogattunk-bólogattunk, aztán ez jött ki belőle... Tovább
Óriás: Tűz, víz, repülő | Harmadik lemezét jelentette meg a közelmúltban az Óriás zenekar, ami azt a jól megszokott minőséget adja, amit eddig is kaptunk tőlük. Nem egy tökölős, félrebeszélős albumról van szó, hanem egy olyanról, ami szép aforizmákkal az arcodba üvölti az igazságot, ami egyébként nem túl fájdalmas. Aki azt mondja, hogy nincsen jó magyar lemez, hazudik. Itt a példa! Tovább
